|
Talán a mély rézfúvósok dübörgő futamára lehetne számítani a ‘Tuba Mirum’-ban. Ám én e helyett lírai imaként értelmeztem. A szenvedők imája, hogy a Bíró elé idézzék a bűnösöket, hogy számot adjanak tetteikről.
A nyugalmasan előadott ‘Liber Scriptus’-t a nyitórész haragos visszatérése követi.
‘Quid sum miser tunc dicturus? Quem patronum rogaturus, cum vix justus sit securus?’ ('Mit mondhatok én nyomorult? Melyik pártfogót kérdezzem, amikor még az igaz sem lehet biztos magában?') Az alttól a kétségnek és csüggedésnek erre a kifejezésére könyörgő kiáltással felel a kórus a ‘Rex tremendae’-ben.
A ‘Recordare Jesu pie’ egy újabb ima. Nehéz szívű sóhaj, fohászkodás az Úrhoz, hogy ne kelljen elpusztulni. Vagy legalább a remény – teljes tudással és alázattal –, hogy képesek elviselni a fájdalmat és nélkülözést.
A haragos Úr horkanásai után a ‘Confutatis maledictis’ a harag kiáltását és a kórus esdeklését foglalja magába, és a nyitórész megismétlésével fejeződik be.
Végül, a ‘Lacrymosa dies illa’-ban imák vannak arról, hogy a világ bűnbánóan meg fog hajolni az ítélet előtt, és az Úr meg fog bocsátani az ellene vétkezőknek és áldott békét hoz a világra.
A végén a szinte vonakodó ‘Ámen’ azt sugalmazza, hogy a szegény lelkek igazából már nem is tudták miért mondjanak köszönetet az Úrnak. A nyomorúságos napi szelet kenyerükért? Egy újabb fájdalmas nap szánalmas túléléséért? Vagy azért, hogy közelebb kerültek nélkülözésük végső megváltásához?
|
