Ez a szakasz különféle érzelmeket fejez ki. A megalázás, az erőtlenség és tehetetlenség érzéseit. Azt az érzést, hogy tehetetlenekké lettünk. A kínzók éveken át bármit megtehettek áldozataikkal, amit csak akartak. Bármi skrupulus nélkül szabad folyást engedhettek agressziójuknak, elvetemült szadizmusuknak és primitív vérszomjuknak. Senki nem állította meg őket. Napok jöttek, napok mentek. Hányszor gúnyolták és alázták meg az embereket? Milyen gyakran szenvedték el az éhséget, a szomjúságot és hideget, rúgdosták őket bakancsokkal és verték őket botokkal? Milyen fájdalmas lehetett képtelennek lenni bármit is tenni ezek ellen a nélkülözések ellen. Az az érzés, hogy minden egyes fájdalmas perc egy órának, minden küzdelmes óra egy napnak, minden éhes nap egy hétnek, minden fagyos hét egy hónapnak, minden végtelen hónap egy évnek tűnik. A félelem, hogy ez a pokol soha nem ér véget.
Egészen biztos, hogy a kétely, a bizonytalanság, a csüggedés millió érzése kerítette őket hatalmába. Kétségek, hogy valaha is újra láthatják családjukat. Kétségek, hogy túlélik-e a következő napot. Kétségek Isten és a világ felől. Bizonytalanság, hogy meddig tart még ez a pokol. Vége lesz-e valaha is? És ha igen, hogyan? Bizonytalanság, hogy képesek-e túlélni ezt a poklot? Vagy meghalnak? És ha igen, mikor?
Csüggedés, amit az a gondolat okoz, hogy minden nap újra és újra át kell élniük ezeket a nélkülözéseket és megaláztatásokat. És a beletörődés, mikor arra gondolnak, hogy nincs mód elkerülni sorsukat.
De egészen biztos, hogy átélték a bosszú és megtorlás érzéseit is a harag és düh pillanataiban. Milyen gyakran kívánták törvény elé idézni kínzóikat, amikor éheztek és fáztak? Milyen gyakran kívánták ugyant azt a fájdalmat nekik, amikor verték vagy rúgták őket? Vagy akár kívánták halálukat, amikor azt kellett látniuk, hogy családjukat vagy barátaikat a gázkamrába viszik.

[<]	[Tovább..]